Talpam alatt fájdalmasan roppant a hó. Torkomat marta, tüdőmet pedig égette a hideg levegő. Zihálva futottam Szöul utcáin. Ezekben az esti órákban, ilyen hidegben kevés olyan elvetemült akadt rajtam kívül, aki kint tartózkodott. Nem foglalkozva a kevéske ember furcsálló pillantásaival - mert egy szál rövid ujjú volt rajtam felül - szeltem az utcákat megállás nélkül. De még így is tudtam, hogy el fogok késni. Olyan elszántan, mégis keserűen csengett a hangja a telefonban. Tisztában voltam vele, hogy ha most nem érek oda időben, akkor habozás nélkül megteszi.
De minden igyekezetem ellenére túl késő volt már, mire odaértem. Apró, törékeny testét a nappali padlóján találtam. Alatta friss vértócsa, mellette egy fekete revolver és egy levél. Csupán egy papír volt, bennem mégis reményt keltett. Egy hónapja, hogy az első évfordulónkat ünnepeltük, s nekem még ennyi idő alatt sem sikerült rájönni, hogy miért. Miért volt depressziós, miért akart öngyilkos lenni, és miért bántotta magát úgy, ahogy csak tudta?
A kacskaringós, fekete betűket olvasva egyre jobban ki akart törni belőlem a sírás. Remegett a keze, amikor írta. Látszik a betűkön. Félt. S mégis megtette. Az összes szép emlékünket felidézte, de a gondjairól egy szót sem írt. Próbáltam olvasni a sorok között, de reménytelen volt. Csalódottan ejtettem ki a papírt a kezemből, ami mellette landolt a vérben. Útközben megfordult, és csak ekkor vettem észre, hogy a hátuljára is írva van. Az elcsípett szavakból arra következtettem, hogy ez a válasz a kérdéseimre. Utána kaptam, de már túl késő volt. A karmazsinvörös folyadék beitta magát a fehér anyagba. Az utolsó mondatot még el tudtam olvasni: “Találkozunk majd a túlvilágon!”
S én eleget tettem a kérésének.
A fekete pisztoly után nyúltam és egy utolsó könnycseppet hullajtottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése