Last Dance - SeKai

Jongin szemszöge

El sem tudtam volna képzelni, hogy valaha is ilyen boldogan fogok élni. Sikeresen elvégeztem az egyetemet és egy jól kereső állás mellett volt egy párom is, akiért mindenemet odaadtam volna. Sosem voltak egymás előtt titkaink - vagyis csak én hittem így -, hűséges volt hozzám és én is hozzá. Ő volt Oh Sehun, életem szerelme, az egyetlen, akiért a szívem mindennap dobogott. 

Különleges kapcsolat volt a miénk. Ez nem egyszerű szerelem volt, ez annál sokkal többet jelentett kettőnknek. Volt köztünk valami különleges már a legeleje óta. És igaz, csak fél éve ismertem, de úgy éreztem, hogy sokkal több mindent tudok róla, mint magamról. És ez fordítva is igaz volt. Minden apró mozdulatomat, napi rutinomat és megszokásomat ismerte. És én is az övét.

Ám a tökéletes kapcsolatunk rejtett egy furcsa dolgot is. Mi sosem csókolóztunk. Mi érzéki táncot jártunk nyelveinkkel és ajkainkkal. Amikor azt szerettem volna, hogy megcsókoljon, vagy ő, hogy én csókoljam meg, mindig csak ennyit mondtunk: Táncoljunk egyet. 

Ez volt a mi kis titkunk, az a dolog, ami szorosabbra fűzte a kettőnk között lévő köteléket.

De én mindvégig éreztem, hogy valami nincs rendben. Kérésére próbáltam nem nagy feneket keríteni a rosszulléteinek és az ájulásainak. Mindig azt akarta nekem bemesélni, hogy ő igenis jól van, és egyáltalán nincsen semmi problémája. És én hittem neki, mert erre kért és a szava mindennél szentebb volt számomra. Hülye fejjel hittem neki, mikor tudtam, hogy valami nem oké. 

És jól tudtam, jó volt a megérzésem. 

Tisztán emlékszem a pár nappal ezelőtt történtekre. A munkahelyemen voltam éppen, amikor megcsörrent a telefonom és az ő neve volt a kijelzőn. Mindent félredobva vettem fel, mert ő mindennél fontosabb volt nekem. Időm sem volt felfogni a dolgokat, már le is tette. Csapot-papot otthagyva indultam el a címre, amit lediktált.

Bárcsak ne mentem volna oda, mert sokkolt a látvány. Egy kórteremben feküdt, mindenféle cső lógott ki belőle. Egy a száján, kettő a karján és a többi... Idegesen ültem le mellé, magyarázatot várva, de sajnos nem kaphattam meg rögtön. Volt egy pár hátráltató tényező, de megnyugtattak, hogy amint jobban lesz, beszélhet majd velem. Persze, amint jobban lesz...

Nem is tudom, hány nap telt el, amíg ő békésen szundított, én pedig idegesen téptem a hajam és agyaltam, hogy mi történhetett. Aztán eljött az is, hogy bevalljon nekem mindent. Édes, mindig vidám hangja helyett most olyan szomorú dallam ütötte meg a fülem, hogy belefájdult. Dalolni kezdett, mint a kismadár egy szomorú, őszi napon. 

Csak némán ültem és hallgattam, aztán teljesen elfelejtve, hogy ő itt van, feldolgoztam a történteket. Szóval azért hívott be pár nappal ezelőtt, mert súlyosbodott az állapota. Az állapota, amiről tudtam, hogy nincs rendben, de ő titkolta előlem. Átlátszó hazugságokkal etetett, én meg hittem neki, hogy boldog legyen. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy sosem tudok neki megbocsátani.

De aztán megütött a felismerés. Eljutott a tudatomig, hogy én éppen azért ültem ott, mert haldoklik. Nem szóltam semmit, csak lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam, hogy visszatartsam az előtörni kívánkozó, sós cseppeket. Újra helyet foglaltam az ágy mellett lévő széken, s tettem az egyetlen dolgot, amit most tehettem. Éberen figyeltem minden mozdulatát, mígnem...

~

Idegesen kapkodom össze-vissza a fejem, nővérkéért kiáltozva. Én marha, eszembe se jut, hogy nem fognak meghallani. Rohanok, hogy megnyomjam az ágya mellett lévő, nővérhívó gombot, de ő erőtlenül a csuklómra markol és magához húz, miközben motyog valamit.

- Táncoljunk még egy utolsót... Kérlek - suttogja elfúló hangon, és ködös tekintetét enyémbe mélyeszti. Kérésének eleget téve hajolok kicserepesedett ajkaira, hogy egy mézédes, lassú keringőbe hívjam. Eközben minduntalan a mellettünk lévő gomb után kutatok vaktában a kezemmel, de semmi. Nem találom, és ez aggaszt, de ő nem ereszt. 

Erőtelenül mozdítja párnáit, de néha-néha rákap alsó ajkamra, én pedig próbálom csitítani. Tudom jól, hogy mire célzott az utolsó táncunkkal, én pedig tökéletesnek akarom tudni. 

Az ránt vissza a jelenbe, hogy már nem érzem mozogni ajkait. Könnyes szemmel pillantok le csukott szemhéjaira. Még egy utolsót szusszan, majd örökre itt hagy, ezernyi kérdéssel.

Tétován állok mellette, még mindig érzem bizseregni a csókjának nyomát. Sápadt arcára simítva húzom végig hüvelykujjam ajkain, némán elbúcsúzva tőle. Erőt véve magamon indulok el az ajtó felé, hogy szóljak egy nővérkének a szomorú hírről. Még utoljára visszapillantok, hogy elsuttogjak valamit.

- Ez volt a mi utolsó táncunk...

A fici másik változatát megtalálhatjátok ezen a linken, amit a barátnőm írt:
http://sinorikiri.blogspot.hu/2017/01/sekai-last-dance.html

It's Just An Illusion - FanXing

Érezhető volt a feszültség a levegőben, de olyan szinten, hogy vágni is lehetett volna.

Egyre idegesebben járkáltam fel s alá, várva, hogy végre hazaérjen. Már három órája itthon kéne lennie és ami a legjobban aggaszt, az az, hogy tudom, a titkárnője teljesen rá van szállva. Biztos vagyok benne, hogy ezért késik. Mert az a cafka ezer százalék, hogy rámászott.

S gyanúm be is igazolódott, amikor egy ismeretlen sállal a nyakában lépett be a lakásba, mikor kint egyáltalán nem volt hideg. Minden idegszálam megfeszült, hogy ne rontsak rá és tépjem ki a nyakából a puha anyagot, amit tudtam jól, hogy miért vett fel.

A vacsora részemről csendesen telt, unottan hallgattam, ahogy felhőtlen kedvvel csacsog a napjáról. Rá sem hederítve piszkálgattam a tányéromon az ételt, s egyre jobban bosszantott, hogy még a benti melegben is garbós pulcsit visel.

- Talán megfáztál? - Kérdeztem kissé felvont szemöldökkel, enyhe gúnnyal a hangomban. Megszeppenve rázta meg a fejét, majd apróra húzva magát, teljes némaságban fogyasztotta el az előtte lévő táplálékot.

Nem voltunk sohasem szégyenlősek, ezért megszokott dolog volt nálunk, hogy bementünk a másikhoz a fürdőbe, vagy akár együtt is zuhanyoztunk.

Éppen a napi mocskot mosta le magáról, mikor váratlanul kirántottam az ajtót és rá sem nézve, nagy léptekkel teremtem a mosógép előtt. Elkezdtem belepakolni a szennyest, s akaratom ellenére is megláttam egy piros foltot az ingén. Próbáltam nem törődni vele, de a kelleténél hangosabban csaptam le a tisztítógép tetejét. Mögé sétáltam, mert időközben végzett a tisztálkodással, s válla felett átpillantva kémleltem a lila foltokkal díszített kulcscsontját.

Szó nélkül vonultam el aludni, ő pedig úgy bújt be mellém, mintha mi sem történt volna, mégis éreztem, hogy nincs rendben. Megköszörülte torkát, aztán halkan kezdett bele a magyarázkodásba. Össze-vissza dadogott, sokszor lesütötte a pilláit, amit az olvasólámpa fényének köszönhetően láttam. Türelmetlenül toltam fel minden egyes alkalommal a szemüvegem, amikor az lecsúszott az orromról. Érdeklődést színlelve hallgattam, majd mikor úgy éreztem, hogy végzett, összecsaptam a könyvem, ami vastagsága miatt nagyot csattant, ezzel megijesztve őt. Aprót ugrott a hangra, majd félve pillantott rám. Elfordultam tőle és lekapcsolva a lámpát, még jó éjszakát sem kívántam. Az álom már majdnem magával rántott gyönyörű mezeire, mikor hirtelen felindulásból felé fordultam, de innentől teljesen sötét...

Nem voltam vele durva, nem ütöttem meg, még csak nem is kiabáltam. Egész végig nyugodt, visszafogott hangnemben beszéltem vele. Miután elhagyta a házat egy táskányi ruhával - mert késő este már nem fogom engedni, hogy bőrönddel cipekedjen - és a küszöbről még visszapillantott rám, könnyeivel küzdve, hogy elmondja még egyszer, hogy hogyan is történt. De én nem hittem neki, és ez óriási hiba volt.

Frusztráltan feküdtem vissza az ágyba, s egy ideig sehogy sem jött álom a szememre, amikor pedig elaludtam volna, hatalmas szirénázás vágta ketté az éjszaka csendjét. Próbálva nem törődni a zavaró tényezővel, a fejemre húztam a párnám és vártam, hogy elaludjak.

Tipikus lelkiismeret furdalást keltő álomban volt részem, ami csupán annyiról szólt, hogy a valóságban nemrég szirénázó mentőautó azért a férfiért jött, akit én tiszta szívemből szerettem, de ő megcsalt engem, s ezért kitettem őt. Nyilván el fogom majd ennyiért hajtani a háztól... Hát hülye azért nem vagyok.

Hirtelen riadtam fel, majdnem kiestem az ágyból a lendülettől és idegesen túrtam hátra a homlokomra tapadó, nedves tincseket. Oldalra pillantva, megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy édesen alszik mellettem. Lassan hajoltam nyakához, mire ő álmosakat pislogva rám mosolygott. Szólásra nyitotta a száját, de megelőztem. Gyengéd csókba hívva hallgattattam el, amit az elején viszonzott, de lelkesedése alábbhagyott.

- Nem kell elmondanod még egyszer, hiszek neked! - Óvatosan füle mögé simítottam egy tincset, mire ő keserűen elmosolyodott.

- Már édes mindegy, hiszen késő... - Hangja ridegen csengett, mintha tőrt forgattak volna a szívemben, vagy a lelkem egy részét szakították volna ki.

- Tudtad, hogy álmodban beszélsz? - Tette fel kacagva a kérdést, s idézni kezdte, hogy miket hadováltam össze, amíg nem voltam ébren. Majdnem ugyanazt mondta vissza, amit álmodtam, azzal a különbséggel, hogy az övé sokkal durvábban hangzott és pár káromkodással is meg volt tarkítva.

- Rám parancsoltál, hogy menjek el... - Lassan állt fel, s könnyed léptekkel libbent az ablak elé. A besütő holdfény úgy világította meg, mintha egy szellem lenne. Hitetlenkedve néztem rá, majd megráztam a fejem és nagyot sóhajtottam.

- Ha kértem - megköszörültem a torkom -, akarom mondani, parancsoltam ilyet... Azt nagyon sajnálom! De a lényeg, hogy itt vagy és nem mentél el! - Mellé léptem, s magamhoz vontam. Furcsa volt testét érinteni, kellemetlen bizsergés járta át a testem és olyan hideg volt minden porcikája.

- Nem, nem maradtam. Hallgattam rád, s elmentem. Annyira bántott a tudat, hogy nem hiszel nekem és nem bízol bennem, hogy a könnyektől semmit sem láttam... - Egy pillanatra elnémult. - Én az igazat mondtam mindvégig! - Hangja most megvető volt, mintsem rideg. Ismét vázolta nekem a történetet, amit magam elé képzelve megvilágosodtam. Attól, hogy az a cafka rámászott, ő nem viszonozta, és a piros folt... A nő vére, mert arcon csapta és felrepedt az ajka, amikor az szemérmetlenül kezdte kiszívni kulcscsontja mentén a bőrt.

- De ha elmentél, akkor hogyhogy itt állsz most? - Kérdeztem értetlenül, mire ő keserédes mosollyal az ajkain fordult felém, és felvilágosított, hogy amit hallottam, fülsüketítő szirénázást, az az ő életéért szólt. De késő volt már...

- A szívedben élő emlékek apró játéka, az elméd csalfa szüleménye vagyok... Halott vagyok, s amit most látsz, az már csak illúzió...

"Sweet" Dream - Jeonghan x Jonghyun

Üveges tekintettel bámultam ki a párás ablakon, minek üvegén egymással futottak versenyt az égből szüntelenül hulló esőcseppek. Napok, talán már hetek óta csak ezt csináltam, nem volt semmi más elfoglaltságom. Reggeltől estig és estétől reggelig csak meredtem magam elé, ki, az üveglapon túlra, s vártam, hogy megkapjam a válaszokat. Miért pont ő?

- Jeonghan, enned kéne… - érintettem meg lágyan a csont sovány, sápadt bőrű fiú vállát, ki ugyan úgy kuporgott a kanapén már hetek óta, mint most én. Hosszú haja csatakosan lógott szemébe, mik alatt hatalmas karikák díszelegtek. Kicserepesedett ajkai meg megremegtek, immáron csak halkan sírdogált. Könnycseppeket már rég nem hullajtott. Már nem tudott. Csak belülről emésztette a fájdalom, az a szörnyű érzés, ami soha el nem múlónak tűnik. Ami most engem kínoz.

- Jeonghan, kérlek… - térdeltem le mellé, s végigsimítottam hideg kézfején, mi hanyagul pihent ölében. A ráterített pokróc ellenére is jéghideg volt mindene, kivéve homlokát és arcát. Ezek a területek tűzforróan lángoltak, mégsem mutatkozott ennek semmi jele. Én is csak akkor vettem észre, amikor homlokon csókoltam üdvözlésképp, mert elmentem, hogy új koszorút vegyek édesanyja sírjára, és itthon hagytam több, mint fél napra. El kellett utaznom szülővárosába, mert ott temették el édesanyját. Ahonnan magamhoz költöztettem a tragikus eset után... Csupán tizenhét éves volt, édesanyja pedig akkortájt töltötte volna a harmincnyolcat, amikor azon az esős, viharos napon megtörtént az a szörnyű baleset. Azóta majdnem egy év telt el, és ő még mindig nem tudta túltenni magát, sőt, egyre rosszabb lett az állapota. Először csak bezárkózott, majd bántalmazni kezdte magát, de annyira elgyengült, hogy végül már csak önszántából éhezett, mert mással már nem tudott kárt tenni magában. És akármennyire próbáltam beleerőszakolni valami ételt, csak azt érem el, hogy féljen tőlem. De már ezt sem mutatta, erre sem volt képes.

Már három napja csak ült az ablak előtt, ébren… Egy szemhunyásnyit sem aludt az elmúlt napokban, mert igaz a naptárra már rég nem nézett, pontosan tudta, hogy minek a napja közeleg. S végül el is jött.

Keserű gyászba burkolózott az egész ház. Keserű gyászba burkolóztam én is, mert tiszta szívemből szerettem édesanyját, s megérdemelte, hogy tisztességesen megemlékezzünk halála napjának első évfordulójáról. De Jeonghan már erre sem volt képes. Teljesen elvesztette az érzelmeit, a józan eszét és a szívét is. A szívét, amit oly’ nehezen szereztem meg, oly’ sok küzdelem árán. S most itt ülök, nézem, ahogy hetek után újra előbuknak könnyei, s a néma sírdogálásból hangos zokogás lesz. Lágyan vonom ölembe, próbálva megitatni vele egy kis vizet, de ellenkezik, kiveri a kezemből a poharat, ami csörömpölve széttörik a földön. Pont, ahogy az ő szíve tört össze aznap, s pont ahogy ő töri össze az enyémet azzal, hogy ennyire elhagyta magát. Halkan csitítgatom, megállás nélkül törölgetem szüntelenül potyogó könnyeit. Szólásra nyitja a száját, de oda kell hajolnom, hogy meg is halljam, mit mond.

- Jonghyun… Belefáradtam ebbe. Itt az idő, hogy elengedjem édesanyám, s összeszedjem magam. Mert tudom, hogy te is szenvedsz… miattam - hangja erőtlenül cseng, tudom hogy álmos.

- Fáradt vagyok Jonghyun, aludni szeretnék… - nyöszörgi mellkasomba, én pedig elfektettem a kanapén és betakarom. A karfára kuporodva simogatom tincseit, míg el nem nyomja az álom. Az álom, mely’ számomra végzetes hiba volt, számára pedig örökké valósággá vált.

Csak ülök és várok. Várom, hogy megkapjam a kérdéseimre a válaszokat. Várom, hogy valaki megmondja, miért voltam akkora hülye, hogy nem rángattam ki abból az állapotból. Várom, hogy felemésszen engem is az az állapot, amiben ő volt, s elmúlása után én kerültem. Gyászolok. Gyászolom édesanyját, s gyászolom őt is. Annyira fiatal volt még, annyit élhetett volna… S élhetnék még én is, de nélküle nem akaródzik.

Csak ülök és várok. Várom, egyre csak azt várom, hogy értem is eljöjjön az örökké tartó álom, az újraegyesítő találkozás… Az újra együtt eltöltött édes, mámoros pillanatok, amik már csak jók lehetnek.

Várom, hogy értem is eljöjjön a megváltó halál.