It's Too Late!

Talpam alatt fájdalmasan roppant a hó. Torkomat marta, tüdőmet pedig égette a hideg levegő. Zihálva futottam Szöul utcáin. Ezekben az esti órákban, ilyen hidegben kevés olyan elvetemült akadt rajtam kívül, aki kint tartózkodott. Nem foglalkozva a kevéske ember furcsálló pillantásaival - mert egy szál rövid ujjú volt rajtam felül - szeltem az utcákat megállás nélkül. De még így is tudtam, hogy el fogok késni. Olyan elszántan, mégis keserűen csengett a hangja a telefonban. Tisztában voltam vele, hogy ha most nem érek oda időben, akkor habozás nélkül megteszi.

De minden igyekezetem ellenére túl késő volt már, mire odaértem. Apró, törékeny testét a nappali padlóján találtam. Alatta friss vértócsa, mellette egy fekete revolver és egy levél. Csupán egy papír volt, bennem mégis reményt keltett. Egy hónapja, hogy az első évfordulónkat ünnepeltük, s nekem még ennyi idő alatt sem sikerült rájönni, hogy miért. Miért volt depressziós, miért akart öngyilkos lenni, és miért bántotta magát úgy, ahogy csak tudta?

A kacskaringós, fekete betűket olvasva egyre jobban ki akart törni belőlem a sírás. Remegett a keze, amikor írta. Látszik a betűkön. Félt. S mégis megtette. Az összes szép emlékünket felidézte, de a gondjairól egy szót sem írt. Próbáltam olvasni a sorok között, de reménytelen volt. Csalódottan ejtettem ki a papírt a kezemből, ami mellette landolt a vérben. Útközben megfordult, és csak ekkor vettem észre, hogy a hátuljára is írva van. Az elcsípett szavakból arra következtettem, hogy ez a válasz a kérdéseimre. Utána kaptam, de már túl késő volt. A karmazsinvörös folyadék beitta magát a fehér anyagba. Az utolsó mondatot még el tudtam olvasni: “Találkozunk majd a túlvilágon!”

S én eleget tettem a kérésének.

A fekete pisztoly után nyúltam és egy utolsó könnycseppet hullajtottam.

I'll Be There For You - Prológus

- Ne, ne, ne! - Könyörögtem elcsukló hangon, de a három férfi csak nem tágított mellőlem. A legmagasabb egy elmebeteg vigyor kíséretében rántott fel a hideg, nyirkos betonról, hogy aztán a falhoz vágjon. Erőtlenül csuklottam volna össze, de izmos kezei megtartottak. Pontosabban talpra parancsoltak. Jól tudtam, ha össze merek esni, akkor felcibál, persze csak miután belém rúg egy jó nagyot. A mellette lévő, két sötét alak csak nagyokat röhögve bámultak minket. Nem értek hozzám, nem szóltak hozzám, mégis bántottak azzal, hogy itt vannak, látják a szenvedésem, de nem segítenek. De hát miért is segítettek volna? Tisztában voltam vele, hogy az engem szorongató karok tulajdonosának a csatlósai. De miért? Mi vezet három férfit, pontosabban srácot, mert ha jobban megnézem, eléggé fiatalkák, ahhoz, hogy ilyen elvetemült és mocskos dolgokat tegyenek?

És én naiv azt hittem, ennyivel megúszom. Ez még nem is lett volna annyira nagy dolog, hisz’ utcagyerekként megszoktam, hogy néhanapján keményebb fiúcskák is ellátják a bajom.

Mégsem mondanám azt, hogy annyira az utca nevelt, hiszen van fedél a fejem fölött, családom is van, szerető anya és apa, akik minden erejükkel azon vannak, hogy iskolába járassanak, amit én ki is használok, és igyekszem jól tanulni. Persze nem minden sikerül az embernek, amit eltervez, ha vannak hátráltató tényezők. Például az, hogy tizenhét éves fiú létemre mindössze negyvenöt kiló vagyok. Ha rám néz az ember, egy meggyötört, csont és bőr gyereket lát, aki alig áll a lábán, de mégis mosolyog. Mosolygok, mert tudom, hogy lehetnék ennél rosszabb helyzetben is, de mégsem vagyok. És hogy miért vagyok csont és bőr, mindössze negyvenöt kiló? Egyszerű.

Szegény családba születtem egyedüli gyermekként, aztán a sors megajándékozta édes szüleimet egy lány ikerpárral, kicsivel később pedig egy gyönyörű csöppséggel, aki a férfiak létszámát gyarapítja szegényes háztartásunkban. És hogy ez miért indok? Sajnos a szüleim elvesztették az állásukat, mert a cég, ahol dolgoztak, eladósodott az egyik napról a másikra, mi pedig lassan elszegényedtünk, mivel édesanyám a három kisgyerek mellett nem tudott eljárni dolgozni. Én megpróbáltam délutáni órákkal némi pénzt keresni, és ez ment is egy ideig, de a végén a szervezetem feladta. Nem bírta a napi két óra alvást és a huszonkét órányi folyamatos hajtást az iskolában és a munkahelyemen. Nem vagyok büszke az állásomra, egy kocsmában voltam kisegítő. Ha a csinos lányokba valaki belekötött, akkor általában én rohantam segíteni, de annak is csak egy kék folt lett a vége a szemem alatt. Emellett pedig rohangálhattam a részeg emberek hányását feltakarítani, vagy pedig a következő adag szeszes italt a jól fizető vendégek kezébe nyomni. Az egyik munkahelyi verésem után kerültem kórházba, mert ájulásig ütött két összeverekedett férfi, akik közé megpróbáltam beállni, hogy ne kapják szét egymást. Azóta pedig édesapám folyamatosan keresi az állást, de nem egyszerű munkát találni egy olyan elszegényedett családfőnek, mint ő. Hiszen nemrég még egy nagy vállalat igazgatóhelyettese volt, és ez a hirtelen nincstelenség megártott a hírnevének. De hát mit tehet az ember? Keres és keres, amíg nem talál. Aztán pedig vagy megelégszik azzal, amit talált, vagy tűr és közben tovább keres, hogy jobbat találjon. A jelenlegi helyzetünkben édesapám még egy autómosóban is szívesen elhelyezkedne, hogy egy kicsivel több pénz jusson a házhoz, mint a nagymamánk nyugdíja, hiszen az se valami sok, épphogy kijövünk belőle egy hónapban. Na de ez még mindig nem magyarázat a soványságomra. Mivel nincs olyan sok pénzük, és ott a három kicsi, akik még a kettőt se töltötték, elég sok pénz elmegy rájuk, és ami kajára jut, nem mindig elég. Így van, hogy én inkább napokig nem eszek, csak hogy szüleim és testvéreim jóllakjanak. De ők erről mit sem tudnak, nem figyelik meg annyira az étel fogyását, hogy feltűnjön, az én részem néha nem hiányzik.

Tehát emiatt vagyok ilyen kis vékonyka, könnyen sebezhető és elesett. Ezért van az, hogy aki csak tud, az bánt, kárt tesz bennem, és ha már alapból a földön vagyok, akkor még jól belém is rúg.

De vajon ez megváltozhat valaha?

Cosy Café - VHope

Reggel még hét ágra sütött a nap, ezért tökéletesnek találta Kim Taehyung és Jung Hoseok a délutáni sétát a parkban. Imádtak ősszel ott sétálni, mert gyönyörűek voltak a sárga, bordó és barna színben pompázó levélkavalkádok, amiket néha felkapott a szél, és lágyan megtáncoltatta őket. A kacsaúsztató tó mellett volt a törzshelyük, egy sötétbarna padon szoktak ücsörögni, miközben mindenféléről beszélgetnek. Erre a napra is így tervezték, éppen a városon át igyekeztek a parkhoz, amikor elsötétült az ég, és hatalmas dörrenés jelezte a nem látott villámot. A körülöttük sürgő emberek megszaporázták lépteiket, volt, aki elővette az esernyőjét is. Ők nem hoztak magukkal, mert bíztak benne, hogy szép idő lesz. Aztán megbánták ezt a tettüket, mikor egyre több és több hideg csepp hullott rájuk az égből, miközben Taehyung a kacsáknak dobálta a kenyérmorzsát. Egyre jobban rákezdett az eső, és amikor már úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna, Hoseok elérkezettnek látta az indulást. Kézen fogva rohantak a park kihalt kőútjain, míg el nem érték a nagy vaskapuját, és kilépve rajta, a legközelebbi kávézót kezdték keresni tekintetükkel. Amint megpillantották, átszaladtak pár kereszteződésnél felfestett zebrán és a kirakat előtt lefékezve, légzésüket rendezve léptek be a helyiségbe. Igazán otthonos volt, barátságos és meleg színekkel, vidám dolgozókkal és az asztaloknál üldögélő, boldog párokkal. Nemhiába hívták ‘Cosy Café'-nak. Helyet foglaltak egy asztalnál és rendeltek két forrócsokit, egyet habbal, egyet meg hab nélkül. Taehyung imádta habbal inni, de Hoseokot mindig zavarta, hogy maszatos lesz a szája tőle. Hamar meghozták a rendelésüket, és a parkban félbeszakított beszélgetésüket folytatták, meleg italukat szürcsölgetve. Taehyung éppen valami komoly dolgot ecsetelt, amikor párja halkan felkuncogott. Ez pedig zavarta, mert a téma kicsit sem volt vicces. Kérdő szemekkel pillantott a másikra, magyarázatot várva. Az pedig csak közelebb hajolt és hüvelykujjával letörölte kedvese felső ajkát.

- Habos lett a szád, ne haragudj - aranyosan elmosolyodott és visszaült helyére, várva, hogy Taehyung tovább folytassa. De nem folytatta, hanem felállt és áthajolt az asztal felett. Szavai szinte súroltál Hoseok ajkait.

- A tiéd is habos - huncutul elmosolyodott, mire társa éppen tiltakozni próbált, hiszen ő nem is kért habot a forró italához. S ekkor döbbent rá, hogy az elé hajoló fiú mit is akar tenni. Elszégyellte magát, hogy ennyi ember előtt képes lenne rá, de tudta, hogy kettejük közül csak őt bántják a rosszindulatú megjegyzések, barátját nem.

Így hát mosolyogva várta, hogy Taehyung ajkai az övéire nyomódjanak, és lehunyta pilláit, amikor végignyalt az alsó ajkán. Amikor elhúzódott tőle a fiú, Hoseok csak ennyit suttogott:

- A forrócsoki íze finomabb az ajkaid ízével keveredve.