- Ne, ne, ne! - Könyörögtem elcsukló hangon, de a három férfi csak nem tágított mellőlem. A legmagasabb egy elmebeteg vigyor kíséretében rántott fel a hideg, nyirkos betonról, hogy aztán a falhoz vágjon. Erőtlenül csuklottam volna össze, de izmos kezei megtartottak. Pontosabban talpra parancsoltak. Jól tudtam, ha össze merek esni, akkor felcibál, persze csak miután belém rúg egy jó nagyot. A mellette lévő, két sötét alak csak nagyokat röhögve bámultak minket. Nem értek hozzám, nem szóltak hozzám, mégis bántottak azzal, hogy itt vannak, látják a szenvedésem, de nem segítenek. De hát miért is segítettek volna? Tisztában voltam vele, hogy az engem szorongató karok tulajdonosának a csatlósai. De miért? Mi vezet három férfit, pontosabban srácot, mert ha jobban megnézem, eléggé fiatalkák, ahhoz, hogy ilyen elvetemült és mocskos dolgokat tegyenek?
És én naiv azt hittem, ennyivel megúszom. Ez még nem is lett volna annyira nagy dolog, hisz’ utcagyerekként megszoktam, hogy néhanapján keményebb fiúcskák is ellátják a bajom.
Mégsem mondanám azt, hogy annyira az utca nevelt, hiszen van fedél a fejem fölött, családom is van, szerető anya és apa, akik minden erejükkel azon vannak, hogy iskolába járassanak, amit én ki is használok, és igyekszem jól tanulni. Persze nem minden sikerül az embernek, amit eltervez, ha vannak hátráltató tényezők. Például az, hogy tizenhét éves fiú létemre mindössze negyvenöt kiló vagyok. Ha rám néz az ember, egy meggyötört, csont és bőr gyereket lát, aki alig áll a lábán, de mégis mosolyog. Mosolygok, mert tudom, hogy lehetnék ennél rosszabb helyzetben is, de mégsem vagyok. És hogy miért vagyok csont és bőr, mindössze negyvenöt kiló? Egyszerű.
Szegény családba születtem egyedüli gyermekként, aztán a sors megajándékozta édes szüleimet egy lány ikerpárral, kicsivel később pedig egy gyönyörű csöppséggel, aki a férfiak létszámát gyarapítja szegényes háztartásunkban. És hogy ez miért indok? Sajnos a szüleim elvesztették az állásukat, mert a cég, ahol dolgoztak, eladósodott az egyik napról a másikra, mi pedig lassan elszegényedtünk, mivel édesanyám a három kisgyerek mellett nem tudott eljárni dolgozni. Én megpróbáltam délutáni órákkal némi pénzt keresni, és ez ment is egy ideig, de a végén a szervezetem feladta. Nem bírta a napi két óra alvást és a huszonkét órányi folyamatos hajtást az iskolában és a munkahelyemen. Nem vagyok büszke az állásomra, egy kocsmában voltam kisegítő. Ha a csinos lányokba valaki belekötött, akkor általában én rohantam segíteni, de annak is csak egy kék folt lett a vége a szemem alatt. Emellett pedig rohangálhattam a részeg emberek hányását feltakarítani, vagy pedig a következő adag szeszes italt a jól fizető vendégek kezébe nyomni. Az egyik munkahelyi verésem után kerültem kórházba, mert ájulásig ütött két összeverekedett férfi, akik közé megpróbáltam beállni, hogy ne kapják szét egymást. Azóta pedig édesapám folyamatosan keresi az állást, de nem egyszerű munkát találni egy olyan elszegényedett családfőnek, mint ő. Hiszen nemrég még egy nagy vállalat igazgatóhelyettese volt, és ez a hirtelen nincstelenség megártott a hírnevének. De hát mit tehet az ember? Keres és keres, amíg nem talál. Aztán pedig vagy megelégszik azzal, amit talált, vagy tűr és közben tovább keres, hogy jobbat találjon. A jelenlegi helyzetünkben édesapám még egy autómosóban is szívesen elhelyezkedne, hogy egy kicsivel több pénz jusson a házhoz, mint a nagymamánk nyugdíja, hiszen az se valami sok, épphogy kijövünk belőle egy hónapban. Na de ez még mindig nem magyarázat a soványságomra. Mivel nincs olyan sok pénzük, és ott a három kicsi, akik még a kettőt se töltötték, elég sok pénz elmegy rájuk, és ami kajára jut, nem mindig elég. Így van, hogy én inkább napokig nem eszek, csak hogy szüleim és testvéreim jóllakjanak. De ők erről mit sem tudnak, nem figyelik meg annyira az étel fogyását, hogy feltűnjön, az én részem néha nem hiányzik.
Tehát emiatt vagyok ilyen kis vékonyka, könnyen sebezhető és elesett. Ezért van az, hogy aki csak tud, az bánt, kárt tesz bennem, és ha már alapból a földön vagyok, akkor még jól belém is rúg.
De vajon ez megváltozhat valaha?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése