"Sweet" Dream - Jeonghan x Jonghyun

Üveges tekintettel bámultam ki a párás ablakon, minek üvegén egymással futottak versenyt az égből szüntelenül hulló esőcseppek. Napok, talán már hetek óta csak ezt csináltam, nem volt semmi más elfoglaltságom. Reggeltől estig és estétől reggelig csak meredtem magam elé, ki, az üveglapon túlra, s vártam, hogy megkapjam a válaszokat. Miért pont ő?

- Jeonghan, enned kéne… - érintettem meg lágyan a csont sovány, sápadt bőrű fiú vállát, ki ugyan úgy kuporgott a kanapén már hetek óta, mint most én. Hosszú haja csatakosan lógott szemébe, mik alatt hatalmas karikák díszelegtek. Kicserepesedett ajkai meg megremegtek, immáron csak halkan sírdogált. Könnycseppeket már rég nem hullajtott. Már nem tudott. Csak belülről emésztette a fájdalom, az a szörnyű érzés, ami soha el nem múlónak tűnik. Ami most engem kínoz.

- Jeonghan, kérlek… - térdeltem le mellé, s végigsimítottam hideg kézfején, mi hanyagul pihent ölében. A ráterített pokróc ellenére is jéghideg volt mindene, kivéve homlokát és arcát. Ezek a területek tűzforróan lángoltak, mégsem mutatkozott ennek semmi jele. Én is csak akkor vettem észre, amikor homlokon csókoltam üdvözlésképp, mert elmentem, hogy új koszorút vegyek édesanyja sírjára, és itthon hagytam több, mint fél napra. El kellett utaznom szülővárosába, mert ott temették el édesanyját. Ahonnan magamhoz költöztettem a tragikus eset után... Csupán tizenhét éves volt, édesanyja pedig akkortájt töltötte volna a harmincnyolcat, amikor azon az esős, viharos napon megtörtént az a szörnyű baleset. Azóta majdnem egy év telt el, és ő még mindig nem tudta túltenni magát, sőt, egyre rosszabb lett az állapota. Először csak bezárkózott, majd bántalmazni kezdte magát, de annyira elgyengült, hogy végül már csak önszántából éhezett, mert mással már nem tudott kárt tenni magában. És akármennyire próbáltam beleerőszakolni valami ételt, csak azt érem el, hogy féljen tőlem. De már ezt sem mutatta, erre sem volt képes.

Már három napja csak ült az ablak előtt, ébren… Egy szemhunyásnyit sem aludt az elmúlt napokban, mert igaz a naptárra már rég nem nézett, pontosan tudta, hogy minek a napja közeleg. S végül el is jött.

Keserű gyászba burkolózott az egész ház. Keserű gyászba burkolóztam én is, mert tiszta szívemből szerettem édesanyját, s megérdemelte, hogy tisztességesen megemlékezzünk halála napjának első évfordulójáról. De Jeonghan már erre sem volt képes. Teljesen elvesztette az érzelmeit, a józan eszét és a szívét is. A szívét, amit oly’ nehezen szereztem meg, oly’ sok küzdelem árán. S most itt ülök, nézem, ahogy hetek után újra előbuknak könnyei, s a néma sírdogálásból hangos zokogás lesz. Lágyan vonom ölembe, próbálva megitatni vele egy kis vizet, de ellenkezik, kiveri a kezemből a poharat, ami csörömpölve széttörik a földön. Pont, ahogy az ő szíve tört össze aznap, s pont ahogy ő töri össze az enyémet azzal, hogy ennyire elhagyta magát. Halkan csitítgatom, megállás nélkül törölgetem szüntelenül potyogó könnyeit. Szólásra nyitja a száját, de oda kell hajolnom, hogy meg is halljam, mit mond.

- Jonghyun… Belefáradtam ebbe. Itt az idő, hogy elengedjem édesanyám, s összeszedjem magam. Mert tudom, hogy te is szenvedsz… miattam - hangja erőtlenül cseng, tudom hogy álmos.

- Fáradt vagyok Jonghyun, aludni szeretnék… - nyöszörgi mellkasomba, én pedig elfektettem a kanapén és betakarom. A karfára kuporodva simogatom tincseit, míg el nem nyomja az álom. Az álom, mely’ számomra végzetes hiba volt, számára pedig örökké valósággá vált.

Csak ülök és várok. Várom, hogy megkapjam a kérdéseimre a válaszokat. Várom, hogy valaki megmondja, miért voltam akkora hülye, hogy nem rángattam ki abból az állapotból. Várom, hogy felemésszen engem is az az állapot, amiben ő volt, s elmúlása után én kerültem. Gyászolok. Gyászolom édesanyját, s gyászolom őt is. Annyira fiatal volt még, annyit élhetett volna… S élhetnék még én is, de nélküle nem akaródzik.

Csak ülök és várok. Várom, egyre csak azt várom, hogy értem is eljöjjön az örökké tartó álom, az újraegyesítő találkozás… Az újra együtt eltöltött édes, mámoros pillanatok, amik már csak jók lehetnek.

Várom, hogy értem is eljöjjön a megváltó halál.